Beérkezett pályaművek

TOMAS HORCIN

Zománcmennyország

Fehér zománcmennyországban

csúszunk pőrén a teremtéshez,

izgalmas, vad érintések

perzselik a testet, hevítik a lelket.

Minden mozdulat égő fullánkként

karistolja az elnyúzott bőrt,

nyúzza a szeretőt.

Mégse kín ez nekem, hanem gyönyör.

Kacéran kering a nedv, kihűlve

siratja a falat és folyik vissza a mennyországba.

Nehezedik rám a test, ázott haja mosolyog,

diót és sajtot harapok.

Lebeg és gőzölög, elveszti a hőt,

bőrösödik, majd visszatér a testbe,

együtt éljük át újra a másodpercet.

Gyűjtjük az időt, mint a szorgalmas, naiv gyermek,

hogy tüzelője legyen a szerelemnek.


Első csók

Puha hajba zárt göndör fodrok,

baba arcba zárt barna gombok

riasztják az első csókot.

A tér beszűkült örvénye

remegve taszít le a mélybe,

oltárán holtan esek össze.

Illata az orromba búj,

hullámokat adagol az új,

lassan a mellkasomra lapul.

Kálváriára feszíted a múltat,

tüdőt szorítva pusztulhat,

bordáiba a tőr szúródhat.

Csókom az ajkaidba oltom,

félénk ölelésedbe fonódom,

porcelán tested a repedéstől óvom.

Puha nyelvedre fordul a nyelv,

és vibráló azonosságot nyer,

míg jelenem a jövőért teper.

A sóban te vagy a porszem,

végtelenbe keveredett egyetlen.

Kiemelem, ujjbegyemre helyezem!

KOLARICS ZOLTÁN, KOLARICS ZOLTÁNNÉ versei

Oláh Róza

Érints meg

Mint a felkelő nap melege,
a földet sugarával megérintve
mint a harmatcsepp gyöngyölve,
szirmok levelén összegyűlve
érintsd meg lelkemet.

Mint az égen a felhő
melletted elsuhanó lágy szellő,
mint a szabadon szálló madár
szíved hozzám visszatalál
érintsd meg lelkemet.

Mint gyermeknek az anyatejre
szükségem van a szeretetre,
mint a növénynek napra, vízre
szabadságra, szeretetre
érintsd meg lelkemet.

Mind visszakapod, hidd el nékem
nem vész kárba, amit hiszel

add tiszta szívvel amit érzel,
a nap így mindig ragyog néked
érintsd meg lelkemet.

Amikor rám néztél

Csillogó szemedbe belenézve,
Szédülten zuhantam, mint mély tengerbe
Idő, tér, mind megszűnt számom,
Érzéseimnek már nem voltam ura.

Erőmet összeszedve - tiltakozva,
Nem szabadna karodba omolva.
Ez csupán csak fellángolás,
Várom, hogy elmúljon a varázs.

Győzzön a józanész!
Vagy legyen úgy, ahogy kérsz?
És holnap mi várna?
Törött lelkem mélybe zuhan.

Nem tudom, hogy legyen
Vágyam oly erős,
Borzongok, h a hozzám érsz,
És mégis elküldelek Én.


Te csak játssz!

Mint láthatatlan zongorán,
Te csak játsszd a dalod.
A darabot magad írod,
Jutalmat is Te kapod.
Te csak játssz!

Maradjon egy kis titkod,
Magad ki nem adhatod!
Másnak, hogy mennyit adol,
Elmondja néma zongorád.
Te csak játssz!

Legyen meg a tűz,
Amely elindított,
De magad is szeresd,
Talán játszanak veled.
Te csak játssz!

Billentyűk a lelked húrja,
Betűkre átformálva.
Eljut a nagyvilágba,
Emberek lelkét megtalálva.
Te csak játssz!


HORVÁTH-GÁL HANNA írása letölthető innen:

BARANYAI ATTILA versei letölthetők innen

BUDAI IMRE

Szerelmes szívek

Lágy szellő, suttog a lombok között,

Alatta szerelem, egy kispadra költözött.

Halkan, csendben, rezzenéstelenül.

Szív és lélek, egymásért együtt hevül.

Ámor kilőtte varázslatos szerelem nyilát.

Ettől lobbant lángra, tűzpiros virág.

Melynek fénye szívet melegít.

Boldogságot ad, örömet, s felvidít.

Ez a tűz, nem fával rőzsével él.

Sokkal inkább szerelmet csókot kér.

Halmozzuk el szerelmes szavakkal.

Mint méhet a virág ébredő tavasszal.

Együtt és egymásért lüktet a szív.

Szerelem tüze ölel és melegít.

Őrízük e lángot, csak szerelmet kér.

Tápláljuk, öntözzük, míg lehet és él.

Suttogó lombok között, gerlepár turbékol.

Fészket raknak ők, lombok közt valahol.

Tervezgetik életüket, szívük boldog és dalol.

Szerelmük szárnyra kap, egekig hatol.

Oly édes az élet, gyönyör és szenvedély.

Míg szeret az ember, boldog és remél.

Vagyunk egymásnak szerelemmel.

Boldogsággal, forró öleléssel.

Szerelmünk gyümölcse édesen felénk nevet.

Mutassuk meg néki élni csak a fényben lehet.

Teste legyen táplálva édesanyatejjel.

Szelleme, csodás gyönyörű tündérmesékkel.

Hallja Ő csak a szépet, a jót, az igaz mesét.

Ne mérgezze semmi, tiszta és ártatlan szívét.

Öröm, boldogság, mit cserébe kapunk.

Hiszünk Istenben, Ő gyermekei vagyunk.


Szerelmes éjszaka.

Nap visszavonta sugarait.

Hold szétszórta csillagait.

Tündökölve ragyognak az égen.

Távolban patak rohan a völgyben.

Mellettem ülsz édes kedvesem.

Te vagy az életem, mindenem.

Csillagok nékünk ragyognak.

Hold is örül kedves mosolyodnak.

Szerelem rabszolgái vagyunk.

Csillagokkal együtt sóhajtozunk.

Karomba zárlak, hegy a völgyet.

Füledbe súgom halkan, szeretlek.

Reggel harmata leszállt hajadra.

Énekel az erdő minden madara.

Torkukból messze száll az ének.

Igaz szerelemmel ölellek téged.

Béke

Vihar elcsitult, mely derékba törte fák ágait.

Természet vad dühvel, őrülten vívta meg harcait.

Csillagok villám szézúzzott maradványaiként ragyognak.

Fák lombjai között, madarak békében szunnyadnak.

Fiatal nő lépett szobájába, térdre hullt, zokogni kezdett.

Szíve lángolt a szenvedéstől, szavaival Istenhez esedezett.

,,Ó Uram, hozd haza őt épségben, biztonságba nékem!

Szeretetteljes Istenem, az idők végezetéig legyen vélem!

Védd meg a haláltól, háború vaskarmaitól, elmúlástól.

Te fiad Ő, tartsd távol szenvedéstől, halál kapujától.

Engedd, hogy újra lásson engem, vagy gyere el értem.

Bánat, nyugtalanság hatalmába kerített, fáj a szívem.

Egy férfi lépett be nesztelenül a szobába.

Fején kötés, testét tépi fájdalom, golyó a vállában.

Könnyekkel szemében nevetve közeledik szerelmese felé.

Jöjj kedvesem, együtt járuljunk az Úr színe elé!

Ölelj! szerelmed biztonságba hazahozott hozzád.

Isten meghallgatta szavad, könyörgő fájdalmas imád.

Vigasztalódjunk, szerelem képes elüldözni a halált.

Tied vagyok, nézz rám, a szerelem kibontotta szárnyát.

Fiatalembernek elakadt a szava, könnyei tovább beszéltek.

Ház felett boldogság angyalai vidáman lebegtek.

Két szív megérezte összetartozását, mitől megfosztották őket.

Vegyes érzelmekkel nézték, vihar által megsebzett természetet.

NAGY JÁNOS

Szerelmünket még látják ...

A holdat kézen fogva

üzent az alkonyat.

Egy pajkos nyári szellő

simítja arcodat.

A világ lecsendesül,

alszik a madárdal.

Már csak egy öreg bagoly

felelget magával.

Álomra hajtja fejét

a megkezdett dallam,

Csendben dobban a szíved,

hogy csak alig halljam.

Mosolyogva elalszol,

halkul a lélegzet,

A szívemmel szeretlek,

testemmel érezlek.

Holdvilág az ablakban

bíztatón ránk ragyog,

Szerelmünket még látják

az éji csillagok.

Balázs László

Tűzviharod

Most elengedlek,

néhány percre,

tiszta tavaszi napon,

tűzviharod nyalábjai

még égnek

forró nyakamon.

Betört a drága,

vörös-sárga,

martalékain

csak hallgatom,

nem kell a dráma,

ágról-ágra,

elizzok égő ajkadon.

Lefolyt a lángja,

de tisztasága, nem

pusztított a vaslapon,

lassítva lett

ölelésedben

kikezdhetetlen oltalom.

Szívemet béke járja,

emléked a szikrája

testemen, kályhafalon,

időnként fülledt pára

a táncát járja,mit látsz

szememben, az ablakon.

Most elengedlek,

de nem feledlek,

huncut ördög-angyalom,

visszamegyek és

tűzbe vetem magam

önként és szabadon.

Sercegő parázsra,

visszavágyva, két lábbal

állva talpamon,

felszökkenek a napsugárra

rád öntöm

megduzzadt folyamom.

Füledhez bújva

halkan suttogva

nyögve-nyelve fújtatom,

testünk remegve,

Istent szeretve,

dalban neved dúdolgatom.

(2016)

Díva

Egyszer oly' szabad ès kecses, büszke,

fèrfi szìvem az erôs dìvàt làtja,

màskor mint zsenge, pici ôzike,

kèt erôs karom vèdelmèt vàrja.

Majd ùjra lèpked finoman,

persze csipetnyi, sôt kacèr bàjjal,

benne együtt èl a kiràlynô

egy àrtatlan ès pici lànnyal.
Önfeledt mosolya utàn

egy perc alatt gyorsul a sèta,

könnyed lelkünk mosolyog,

de a szerelemben nincsen trèfa.

A csòkok ìze elàrasztja,

elönti testem a dèli vèr,

majd ajka lassan megnyugtatja,

puha bàrsonya kìmèl.

Jàtèkot ûz èrintèsében

a nyugodt csend ès szenvedèly,

maradok, mozgok, teszek-veszek,

a tekintete visszatèr.

Hùz ès lök a vègtelenbe,

csàbìtva hìv, tàn arra kèr,

mindenhol vagyok egyszerre,

s a mennyekbe felkìsèr.

(2016)

Frontok találkozása

Vihar közeledik,
egyre sűrűbb a fák nesze,
összeérnek ketten,
s lecsap majd az ég ereje!
Utolsó csend még,
s az unott béke elköszön,
heves birkózásuk alatt
az orkán mindent elsöpör.
Még kerülgetik egymást,
az égi törvényt nem ismerve,
elhozza nekik ismét a
vad tombolást ma az este.
Vihar közeledik,
őket újra összevonzza,
s táncuk alatt, után a
fullasztó port majd lemossa.
Diadalmas dörej után
a föld alattuk folyton ázik,
issza mohón esőjüket
az erdő az utolsó fáig.
Kidühöngi magát gyorsan,
friss lesz ismét a levegő,
megpihenhetnek kicsit,
míg el nem jő, a következő.

(2015)

Tudod

Tudod, elindultam, éppen felkelek,

és itt hagyom a szűk kis fekhelyet.

A szobából pár percre kimegyek,

de maradtam, mint méla kisgyerek.

Egy pillanat volt: előttem lepereg,

melyben látom: ott vagyok Veled -

és elvarázsol újra szép szemed.

Tudod, mindent Neked nem ígérhetek,

és félek néha attól, hogy elveszítelek,

ha eljönnek a borús fellegek.

Tudod, néha napján úgy nézel reám,

mikor ujjaid megérintik a szám:

azt hiszem: eljött az én hazám.

Azt sugallod ekkor, hogy én vagyok,

Ki Benned mély nyomot hagyok.

De akkor én mit mondhatok?

Hogy egymást váltják a szólamok

és felzendülnek a szózatok?

Vagy, hogy léteznek a holnapok

és fülembe szállnak dallamok?

Esetleg, karjaid közt felolvadok

és eltűnnek a házról jégcsapok?

Jajj, ezek csak elcsépelt kis szótagok,

mert nem tudom, hogy hol vagyok.

Mennyit ér a mosolyod? Mikor bánatod

csak eldobod, s jókedved rám áttolod?

Mit ér a tavaszi fák szelíd árnya,

kacskaringós cifra ága,

mely általad öltözik lilába?

A rovaroknak titkos násza,

a természetnek körforgása,

mely miattad borul imába

és megtisztul az új ruhába?

Nélküled csak csalfa játék

Mondhatnám, hogy illúzió

Veled pedig szép ajándék.

Melyben megfürödni de jó!

Mi vagy Te nekem? A remény virága,

hogy semmi nincs a Földön hiába.

Azt jelenti csupán a lényed hiánya,

hogy egyedül vagyok a nagyvilágba'.

Vezess vissza az Óceánba, Árral úszó,

Kicsi, Drága, viharérzések hulláma.

Kék ibolya, citromsárga, Színeknek sokasága,

Női szépség büszke vára. Lelkünk érjen át egymásba

s azon túl a titkok sejtelmes otthonába.

Bohém Angyal védőpajzzsal,

Szállj fölém és védjél azzal,

S ha túlmegyek a horizonton -

Megvédelek minden fronton.

Óvlak téged a csalódástól

és minden egyes sorcsapástól.

A bajban lényem téged ápol

s kivisz gépek zord zajából.

Olcsó szavam megnevettet,

és minden búdat elfeledtet.

Tudod, a múlt héten, emlékszem,

mikor feküdtél az ágyon gyengéden,

egy kis kabátban voltál, igen, rajtam.

Én egy érzést megszületni hagytam,

és megfogadtam belül halkan:

Akkor tudtam, hogy Te vagy az,

Ki Bennem Örökre megmarad.

Kit a sors csak egyszer hozhat el

És a fiú most nem rontja el!

A férfi, aki téged nagyon szeret,

Ki megváltaná Veled a telet,

és elfújná a hűvös szelet.

A férfi, ha bánatot is okoz Neked,

Téged biztos el nem feled.

Tudod, azzal kezdtem, "előbb" írtam,

és akkor én nem is sírtam,

csak az arcom tisztítottam.

Éppen akkor indultam volna,

de itt ragadtam gondolkodóra-

csak egy pár nyugtató szóra

S már éjfélt ütött többször az óra.

Csak tologatom napok óta.

Nem jön össze fennkölt óda,

pedig minden szava Neked szólna.

Így hát befejezem lassan a versemet

és őrizem magamban lelkedet

Minden kételyt leteszek, s dúdolom,

hogy mennyire szeretlek.

(2009)

Add, Istenem

Add, Istenem, hogy boldog legyen

és mindig mosolyogjon,

szeme csillogása még egyszer

az életben rám ragyogjon,

hogy óvja őt egy időben és

tegye próbára az élet,

és én ölelve nyugtatnám meg:

Itt vagyok, nincs miért félned.

Add, hogy erős legyek és

mindig férfi megmaradjak,

tartalma legyen minden

tettemnek és nagy szavamnak.

Add, hogy békés földre vigye

az élet lüktető folyója,

legyek gyermetegen gyenge,

de sorsának alkotója.

Add, hogy nyári záporban

a szép teste bőrig ázzon,

de ő akkor is csak ezen

nagyokat kacarásszon.

Add, hogy finom bőrét a nap

mindig lágyan melegítse,

bűnös ördög s árva angyal

minden helyzetben segítse.

Add, hogy minden csillag

este csak neki világítson,

kis szívének az életben

semmi sem nagyon fájjon.

Add, hogy egyszerű barbár

lelkemben izgalmat is találjon,

hogy forró ajka éjszakánként

hitvesi csókkal áldjon.

Add, ha minden szirup elfolyt,

és nem marad csak fájdalom,

szabad, büszke emberként

érezzem, itt szuszog a vállamon.

(2013)


Ivana Balogh

N. lábnyomai egy életen

1.

Levendulaszagú, fojtó nyári este
Égtakarót borít a fájó-vágyó testre
Csillagok sugara száz sebet hasít
A kérges szívben pusztuló démon visít.Buja táncú angyalok tépik fürtös haját
Csókokkal hevítik míves tomporát
Kínba fúló vággyal adja meg magát
Hörögve búgja: A Föld forog tovább.

2.

ma halálra kínzol a mosolyoddal
minden szavad szúr, karcol és éget
szívem nyílt sebébe fúrod ujjad
alig lüktető ereimet téped

hajfürtjeid az égen kanyarognak
makacsul leszegett fejem ölelve
nyakamon kéjesen körülfonnak
szorítanak, húznak az öledbe

ma a percek szögesdrótként szúrnak
vérző karral esőfelhőt ölelek
ujjaim jeges levegőt markolnak
ahogy szorítanám a két kezedet

3.

benned akarok élni

mélyen, a szíved helyén

elgyötört köveken nyikorogva

vonszolom kopott trónomat

mélybe törő szakadék

halálba hívó peremén

messze visz az út, érzem,

elrabolt évek tavaszán, telén

ha fáradtan megérkezem,

levetem szakadt kabátomat

s szavakból szőtt palástot

fogok viselni helyén

átvirrasztott éjszakák csendjéből

írom majd napjaid dalát

hangokból faragott jogarommal

kopogom lépted ritmusát

ha fázol, tűzre dobom a múltat

s ébren őrzöm parazsát

ráncaimból gyűrt takaróba

burkolom szíved hideg hajnalát

4.

Hajnal van. Arra ébredtem, hogy a szél szólongat. Csak sustorog, nyaldossa a fülem, a hajamat borzolja. Érintése hűvös, azt is mondhatnám, rideg. Valahogy én mégis élvezem az óriási kéz simogatását. Végre törődik velem valaki. Szomjazom az érintést, hát felülök, s a hatalmassággal dacolva arcomat kihívóan a fuvallatba tartom.

Felébresztettél. Hát most itt vagyok, mindenem a tiéd - mormolom magamban félig dühö-sen, de inkább megadóan. - Tépd a hajam, szakítsd le a ruhám! Csavard ki a fákat körülöttem, omoljon rám az egész világ, nem érdekel... Csak figyelj rám egy kicsit.

Hallgass meg, beszélgess velem. Maradj itt, csak pihenj meg mielőtt tovább rohannál. Fáradt vagy te is, érzem. Álló nap csak süvítesz, s amit felkapsz, azt megforgatod, s ha unod már a táncot, ledobod valahol máshol. Neked nincs otthonod, nincs biztonságod.

Szél! Én szerelembe estem veled.
És most már önzőn csak magamnak akarlak.
Milyen gyönyörű lenne minden... csak te és én. Egy fémveretes csatos üvegben laknál, itt az ágyam mellett, velem. Esténként lámpaoltáskor csókot dobnék kacéran rád kacsintva, és lát-hatnád a takaró alól kivillanó combomat.
Minden éjjel felébrednék, majd kalitkádat magamhoz szorítva átszöknénk a másik szobába, hogy élj. Kiengednélek, hogy táncolhassunk összesimulva, hogy érezzem az érintésed a derekamon, a tarkómon, végigszaladva a gerincem vonalán...

És akkor elsodornál mindent. Tombolnál a szűk szobában, elfújnád a gyertyákat, letépnéd a függönyöket. És engem sem kímélnél, belekapnál a hajamba, széttépnéd a ruhám és minden érzést az arcomra fagyasztanál, aztán erővel a falhoz vágnál.
Én pedig hagynám. Akarnám újra és újra, minden éjjel.

5.

Fáradtan ébredtem ma reggel. Ólomkarjaim lomhán hevertek mellettem, jobb kezem még a lepedőt markolta. Félelmetesen valóságos álmom volt, minden pillanatát újra tudnám élni százszor. Ha akarnám. De jobb az ilyet inkább elkergetni, erővel nem gondolni rá.

Aztán valahogy a testem tudta mi a dolga. Nem emlékszem hogyan, de összekészülődtem, s kis idő múlva már az autóbusz fülledt, forró levegője ellen küzdöttem, hogy ne nyomjon el ismét az álom. A forróságban is fáztam, valahogy belülről. Talán a látványtól, ami merengő tekintetem előtt suhant, meg sem várva, hogy felfogjam, mit látok.

A busz ablakán a jégvirágok rokokó keretet rajzoltak a dér-borította tájra, ami gyönyörű-ségében is csak úgy állt ott, mint egy elárult barát. Hosszú percek teltek el így révedezve, míg aztán végre bedöcögött a busz a pályaudvarra. Némán és fáradtan botorkált le a lép-csőkön az alig pár fős kis tömeg akik csakúgy mint én, A pontból igyekeztek B-be vagy még tovább.

Követtem őket, utolsóként hagytam el a járművet.

Egy érthetetlenül lendületes és ruganyos lépéssel huppantam a betonjárdára, ami hirtelen mintha még be is süppedt volna alattam. Azonnal megcsapta az arcomat egy dermesztő fuvallat - ez volt ma az első pillanat, hogy éreztem, élek.Közben elindultam a járdán a park mellett, vastag sálamat az államra húztam, kezemet nadrágzsebembe fúrva próbáltam kirekeszteni a hideget. Kétségbe esve, fázósan állt egy pad a jobb oldalon, felét már felfalta a köd. Ugyanaz a köd, ami kissé távolabb, a korcsolyaliget pavilonjáról valószínűtlen gyorsasággal omlott alá. Káprázatos jelenség volt, még meg is torpantam egy pillanatra, de aztán felocsúdtam és tovább siettem, ahogy a jeges reggeli levegő újra csípni kezdte az arcomat. Félelmetes érzés volt, mintha testben és lélekben egyaránt máshol járnék, mégis néha egy-egy kép érezni engedte a valóságot.

Az érzékszerveim lassan ébredezni kezdtek, majd hirtelen, szinte megvadulva versenyezni kezdtek egymással, melyikük tud gyorsabban ingereket fecskendezni az agyamba.

A némaság után valahonnan autók halk moraja és egy közlekedési lámpa búgása kúszott a fülembe, sült gesztenye és kipufogófüst illatát éreztem - mint gyerekkoromban, s szinte láttam magam, ahogy apám nadrágszárát cibálom a hóesésben. Fölöttem egy köztéri lámpa hezitált, vibráló fényével izgatottan nyaldosta előttem a köveket. Én meg csak bámultam. Néztem a fel-, majd eltűnő nyurga árnyékomat az úttesten, olyan volt, mintha az egyik pillanatban még lennék, s a másikban már nem... de addigra már biztos voltam benne, hogy vagyok, mert a fények, hangok és illatok mind azt súgták.

Akkor és ott jó volt lenni. És jó volt tudni hogy néha gondolsz rám, s jó volt arra gondolni, hogy talán - ahogy te is teszed - én is megbújok az utadat megvilágító lámpa fényében, a kávéd forró gőzében vagy a mozdulatban, ahogy éjszaka a másik oldaladra fordulva a párna végigsimítja az arcodat.

Hancz Patrik

Álomból valóság

Idézhetnék ide szerelmes verseket,

De szavakkal ezt elmondani nem lehet,

Hagyom, csókom, nézésem eláruljon engem,

Örökké tartó szerelem, mi lángol bennem.

A nap minden percében csak Rád gondolok,

Nélküled egy pillanatot elveszni nem hagyok,

Gondolataim után szememet reménykedve kinyitom,

Nem látok az örömtől, mellettem állsz Angyalom.

A legszebb érzés, mit szívemben érzek,

Lehet, hogy álom csupán, ettől félek,

Igen! Biztos vagyok benne csak egy álom,

Hogyan lehetne nekem ilyen gyönyörű párom?

De mit számít, ha nem vagy valódi,

Akkor is örökre Veled akarok maradni,

A végtelennél több időt együtt tölteni,

Megmutatni, mennyire tudlak szeretni.

És íme, szépséges álomból valóság lettél,

S a világ legboldogabb emberévé tettél,

Sokan mondják, milyen szép dolog az álom,

De én teljes szívemből a valóságba, Hozzád vágyom...

FERENC ÁKOS versei letölthetők innen

Kisslaki László

A bűnbánó fenevad

Megizzadtam a harcban. A martalócok már megfutottak, csak a vezér suhogtatta csődörén vadul a kardját. Másik kezével a megkötözött arámat, Borkő Fánit markolászta maga előtt. Én nem tétováztam, bátran jelt adtam hű lovamnak, mire az rögvest két lábra áll. Erre vártam! Mint egy Herkules, lesújtottam, s a főkalóz feje már nem volt a nyakán. Abban a minutumban még elkaptam a kedvesem, mert ugrott volna tovább a rémült ló. Fáni hozzám hajolt, s hálacsók helyett lelökött a nyeregből. Persze, hogy felébredtem. Nagymama rázta a vállamat, hogy Bimbó! - ma nincs iskola? - Dehogynem - rikkantottam, hiszen ma tanítás helyett főpróba lesz, s a darabban én leszek a fenevad! Délután meg az ünnepi előadás! Kiugrattam az ágyból, s fertályra rá már nyargaltam a templom felé. Az erős hátszélben csak a száguldó szirmok hagytak el, mert az április, vadkamasz módra tépdeste a kökénybokrok fehér virágát. De nem úszta meg a kócolást a gyöngyvessző és a szellőrózsa sem. Hópehelynek is vélné az ember, ha hunyorogva nézné. Futás közben eszembe jutott, hogy nagymama még most is, mint színészt, Bimbónak nevez, holott tudja, hogy már két tehén a névrokonom az utcában. Már csak az kell, hogy egy disznó is druszám legyen. Aztán lassabbra fogtam lépteim, hogy végiggondoljam a szerepemet; nem akartam rontani később a főpróbán.

Egyébként az egész dolog a színdarabbal kéthete, Szent György-napján kezdődött, mikor a tehenek először vonultak új zöldet legelni. Már korareggel a nagymama megfüstölte az istállót, majd végigvágott Szegfűn egy fűzfaággal, mert az megóvja a rontástól. Még jó, hogy engem nem félt... A tehén a verés után boldogan ballagott az utcán gyülekező társaihoz. A bőséget hozó tojásokat, amik a kaput díszítették, illett a szegényeknek ajándékozni. Idén most is Bitóék kapták, mert annyi ott a gyerek, hogy tán az apjuk is csak az irkából tudja, hányan vannak.

Na, ezen a napon jelentette be Pál atya, hogy a püspök úr rövidesen meglátogatja az iskolánkat. Meglepetésként eljátsszuk majd neki a Szent György vitéz, a sárkányölő című kegyes színdarabot. El is mesélte nyomban, hogyan mentette meg a hős lovag a királylányt a sárkánytól. Úgy, hogy mikor a fenevad kimászott a tóból, egyszerűen fejbe vágta a dárdával, aztán a vár népe előtt felaprította a bestiát. Persze csak azután, mikor már mindenkit megkeresztelt. Mivel én már tudtam sárkánymódra bőgni, én lehettem a fenevad. Nem mondtam, hogy hiába ordítottam az istállóban, mint egy sárkány a tehén fülébe, Szegfű csak kérődzött tovább. Csak tűzet okádni nem engedett az atya. Pedig bizonygattam, tudnék azt is, mert kilestem egy tűznyelőt a cirkuszponyva mögött, de hallani sem akart róla, hogy benzint vegyek a számba. Különben is a sárkány nem tűzzel, hanem a bűzös leheletével mérgezte a várost, ha nem kapott naponta egy szüzet, miután már kifogyott a bárány.

- Persze a királylány Fáni lesz; - ki más, hisz ő a legszebb negyedikes a faluban. Azért is választottam jövendőbelimnek. Mint Szentlovag, Bihari Gyuri fog majd vitézkedni. Azt hittük, hogy a főjegyző fia lesz a hős, de az atya sajnálta, de nem lehetett, mert Rudinak hívják. Ezért ő is beállt a többiekhez, mint rémüldöző várnép. Ujjongani csak később fognak, mikor én, mint kezes bárány nyalogatom Fánit. De ez a rész nem tetszik; - biztos elírta a hajdani barát. Na, nem a nyalogatást, hanem azt, hogy mielőtt megkereszteli Szent György a népet, lekaszabol engem. Mondtam is, hogy az nem tisztességes, hiszen megszelídültem, és meg is ígértem, hogy nem eszek több szüzet, s bárányt sem, ha maradt is volna még, de az atya mosolygott, hogy ez csak egy kegyes legenda. Nem vitatkoztam, nehogy még sárkány se lehessek. De ha engem nem gyengéden aprít az a Bihari, megmutatom neki, hol lakik az Úristen, miután elment a püspök.

Na, míg így elmélkedtem, s észre se vettem, hogy beértem az iskolába. Azt hittem, hogy én leszek az első, de már ott sürgött a fél várnép. Bihari éppen a dárdát suhogtatta, amivel majd fejbe vág. Kicsit aggódtam, nehogy kár tegyen bennem amilyen rövidlátó, de hát ez már a szereppel jár. Veszélyes egy sárkányt alakítani. Meg a siker miatt is; hogy nézne ki egy szemüveges Szent a színpadon?

Később Novák bácsi a pedellus bekolompolta nyolcat, s evvel kezdődhetett a főpróba. Már nagyban jajveszékelt a népség a kegyetlen sárkány miatt, mikor küldönc hívta ki a folyosóra az atyát. Egy perc múlva vissza is jött, s lefújta a próbát, mert váratlanul korábban érkezett a püspök úr, s kéreti őt a szállására. A tisztelendő úr, mielőtt hazaküldte volna az osztályt, még a lelkünkre kötötte, hogy legyünk pontosak, s reméli, hogy nem kell szégyenkeznie az ünnepi előadáson; dacára, hogy elmaradt a főpróba.

Hát, ami azt illeti, Pál atya nem csalódott az este! Mikor meghajoltunk a színdarab végén, a püspök úr átölelte, hogy ilyen jól tán gyerekkorában szórakozott utoljára. Én azért nem értettem a felnőtteket; - holott egy ájtatos történetet láttak, mégis dőltek a nevetéstől. Pedig nagyon is megható volt, ahogy bűnbánóan követtem a királylányt. Persze kihúztam magam, mert, hogy legyek félelmetes négykézláb a színpadon? Na meg az arcomat se látnák. Igaz, mint sárkány, nem kellett volna bajuszt festenem magamnak, csak azért, mert Szent György is felragasztott egyet. Tudtam, szokatlan szörny leszek, de hogy ennyire röhögnek, nem számítottam. Hazafelé döntöttem, hogy nem játszok többé drámát, inkább bohóc leszek, ha már az öreg püspök is olyan jót nevetett, hogy feledte minden gondját. Na, meg Fanit mégsem veszem feleségül! Igenis, rosszat jelentett, hogy álmomban lelökött a lóról. Mert még most is itt röhög előttem a sárkányölő Biharival, ahogy kéz a kézben mennek hazafelé.

STECZINA MÁRTONNÉ

Tűz és hamu

Ölelj erősen és

ölj meg gyengéden,

ha már elszökött a vágy,

de addig,

még felsőfokon éget a hév,

velem együtt égj!

Őrzőtüzem légy,

ne szeszélyes láng,

mely könnyedén továbbáll,

ha keveri a szél.

Ha mégis leszakad az ég

és csak hideg füstöt

lehelsz felém,

ölelj meg erősen,

azután ölj meg gyengéden!


Kétségek között

Mire elég egy élet

és mire kevés,

mennyire vagyok

Neked elég

és mennyire kevés?

Egy pillanat,

egy sóhajtásnyi emlék?

Rózsafa dobozba zárt

kötetnyi levél,

melyik leszek Neked én,

ha a múlt veszni kél

és csak agyagba kövült

lábnyomok

hevernek szerte-szét?


Égig érő szerelem

Krém ízűen olvadnak

ajkamon az óhajok,

ámbraillatú levegőben

szállnak

a szél csókolta sóhajok.

Ámor karja

repíti őket az égig.

Tovább már

nem repülnek,

a nagy magasságtól

megszédülve,

leheverednek

egy rózsaszínű felhőre.


Szeress-szeretlek

Kell, hogy szeress,

hogy tekinteteddel

lágyan körül ölelj,

s pilláink egyberebbenjenek ,

lelkeddel a lelkemhez

simulj szerelmesen.

Tested szelíd tűzben égjen,

hogy az enyémet átmelegítse.

Kell, hogy szeress,

hogy karodba bújhassak,

ha félek,

s az ágyadba,

ha vágytól égek!

Kell, hogy szeresselek,

hogy ne legyen

nagy a vétkem,

ha megkapom

és elfogadom Tőled

mindazt, amit kérek!


Szeress!

Szeress engem mindig,

akkor is, ha elmúlt az ifjúkori hév,

s ha azt is észre veszed rajtam,

ami már nem is olyan szép,

és mögöttünk van már sok-sok év.

Ha eltöröm a tányért,

s kilöttyentem a kávéd,

ha nem forrón teszem eléd a levest,

Te akkor is szeress!

ha egész nap kócos leszek,

ha nagyon remeg a kezem

és elfelejtem a nevem,

Te még jobban szeress!

Ülj le mellém, fogd meg a kezem,

s mesélj nekem:

Tavaszi szellőkről,

mely egykor borzolta a hajam,

langyos esőkről, mely mosta az arcomat.

Mondd el azt is, mikor voltam a legboldogabb.

Puha gyermekkezekről, édes mosolyokról,

melyek lágyan simogatták szívemet.

Remélem, ezt soha nem felejtem el!

Aztán ne szólj semmit, hallgassuk együtt a csendet,

még elterül a nyugodt békesség bennem.

E.KOVÁCS GINA

Teremtés

Kedvesem szavára

előállott a valóság

s nem tágít mellőlem

izgága kétség

kéretlen félelem fejemben

szeretsz-e

Nem kell a szó

beszédes szemed

forró lehelletedben

felolvadok talán

s nem rémít a magány

szeretlek

Hitetlen énem

kezedbe adom

igével, szenttel

s szerelemmel

gyógyítjuk egymást

gyógyítjuk

SEPSI SÁNDOR


SOHA NE ENGEDJ EL!

Most édes ízű ajkaidra

vágyakozom, a fájó, néma csöndben,

a hangodba kapaszkodnék újra.

S azt kívánom, ez a vágy,

bárcsak soha el ne múlna.

Most szótlan ajkaidról

letörölném, a némaság fájó sebeit.

Most, hogy a mámort elűzted.

Könnyeimmel áztatnám el,

őrülten kínzó, izzó vad tüzed.

Most karjaidba burkolóznék,

átölelnélek csöndben,némán,

s közrefognálak szeretetemmel.

S a vágy, kínzó, szoros karmai között

azt kérném, soha ne engedj el.

Most a csöndedbe olvadnék,

eggyé válnék veled,

és sírva kacagnék rád.

De bárhogy is fájna ez nekem,

te ezt úgy sem hallanád.

LEHETNÉK NEKED....

Lehetnék neked

a zajban, a megnyugtató csönd,

vagy nehéz napokon a gyógyszered,

monoton életben kedvenc fűszered,

ha szemeid tiszta fényét borítja köd.

Lehetnék neked

a kérdéseidre adott válasz,

tudatod mélyét szántó gondolat,

sírig tartó csoda, varázslat,

ölelésekbe fojtott támasz.

Lehetnék neked

lelkedet simogató gyöngéd érzés,

vagy szívedben megbúvó örök titok,

lelki társ, igazbarát, vagy csak egy indok,

amiben ott rejlik mindig a féltés.

TE DRÁGA KINCS

Olyan vagy nekem,

mint a legfényesebb gyémánt,

melynek fénye soha nem kopik ki.

Mely örökké ragyog,

s amíg a szívedben vagyok,

csillogni fog, te drága kincs,

te pótolhatatlan.

Mert bármily ékszernél,

bárminél és bárkinél

többet érsz nekem.

Ragyogj hát!

Világítsd meg életem

rejtett, sötét zegzugait.

S én akkor

erre a kincsre, terád.

Nagyon, de nagyon büszke leszek.

S határtalan büszkeségemben

tán sírni sem restellek majd,

ott ahol te nem látod,

nem láthatod.

Titokban!

MÁTÉ LÁSZLÓ (Győr)

Izzás

Sápadt fényed él a derengő sötétben.
Hunyorogsz egy kicsit, aztán belépsz újra,
felkavart csillagport szétszórva az égen.
Rám kacsint mögötted, mielőtt elbújna.

Távoli félhangok régóta suttogják:
Útjaink még mindig körbe-körbe járnak.
Az idő megaszal, aztán jól megrág,
odaköp hanyagul az elmúlásnak.

Közelebb jössz lassan, recseg a vén padló.
Íróasztal mögül néz egy tetszhalott,
fellobban a láng és pattog a kandalló.
Mennyi sötét hamut és kormot otthagyott!

Kitaposott papucs, kopott házikabát.
Falamon az árnyék poros képen táncol.
Hallom lélegzeted tompa és mély hangját,
az olvasólámpa kialszik magától.

Fáradt szobrok állnak egymással szemezve,
kint az ablak alatt még vonyít egy emlék.
Lehulló kabátod ismét újra kezdte,
amit fehérneműd befejezett nemrég.

A kandalló lobog egyre kisebb lánggal?
Rakunk-e rá többet, vagy kialszik még ma?
Összefonódásunk egyetlen szabályt vall,
maradunk múltunk izzó hamvadéka.

Kaporerdő

Az élet zöld és buja kaporerdő,
repülünk illatként a felszín felett.
Suhanunk, akár két lassan oszló felhő,
mit álmodik egy apró óvodásgyerek.
Kutyafuttában éljük meg álmainkat,
hajnalainkban már ásít az éjszaka,
gyors lépteink közt csak bújik az áhítat,
arcunk gödreiben lapul a mosoly szava.

Az élet vajúdás a barlangok és az ég között,
de csak mászunk előre a gondozott gyepen,
zsebünkben a varázsceruza eltörött,
hátunkon kapaszkodik az örök szerelem.
Néha megállunk és lassan hanyattfekszünk,
szemünket csiklandozza a déli nap,
bár a kaporerdő már messzire tűnt,
fülemben sokáig cseng régi szavad.

Az élet egy malom, mi zajosan megőröl,
mikor elkap a sebesen forgó fogaskerék,
ha mégis szabadulunk, elkezdjük elölről,
hiába gondoljuk, hogy most már elég,
de itt kóborol, és lebeg a levegőben
minden régi finom kapor zöld illata,
kedvesem, bár kezed már erőtlen,
ne engedj el, együtt megyünk haza.


Még nem

Forgó kések között rohan, aki mélyen szeret
Nem része létének a feltétlen tisztelet
Csak a láz és a vér

Kevésre tartja testburkát és saját korát
Életszakaszán vakon és süketen szalad át
Arca szürke és fehér

Hátára kötve ring a tonnás teher
Ledobni képtelen, nem is képzelte el
Kényszeríthetik akár

Lelkében könnyű angyalszárny suhog
Meghajolnak felé a jázminok
Célja a láthatár

A senki földjén sebekkel borítottan
Botorkál a jó szándék, hol ezer halott van
Mit kérdezne meg

Melyik miniszter, vagy parancsnok felel
Hogy nincs megoldás, a legrosszabb jön el
Egy bolygó beteg

Recsegve zúg az új szörnyű vihar
Senki nem segít, legföljebb elkapar
Nem lesz utolsó bárka

Visszhang repül a kietlen föld fölött
A mesterdalnok az égbe költözött
Csend vágott szavába

Kiszáradt jázminok megégett kerteken
Szélfújta lábnyomok, kifakult értelem
Ilyen a végső béke

Ne félj, kincsem, még nem jött el a nap
Ha mélyen szeretsz még, előttünk marad
Jövőnk rövid emléke


SZEDER KATALIN


November 4-i montázs

a Jó az uram kezdetű népdal nótájára

Én mindig szerelmes voltam,

így éltem, s az leszek holtan.

Egyszer szimplán, másszor duplán

szerelmem szivemben hordtam.

Eszményt harmincon túl leltem,

menten nem, de hozzámentem.

Akkor mán nem voltam kislány,

kétség nem szállt rám egy szem sem.

A szerelem szívfájdalom,

szavát mégis meghallgatom:

lett eszményem, jó nagy halom,

s azt, ki él még, hiányolom,

s az, ki már holt,

az idő mély kútjába von.

Akkor jussak majd eszedbe,

mikor volán/tablet lesz kezedbe'.

Akkor se jussak egyébről,

csak az anyaszerelemről

s két bús hazám szerelméről.

Rom? Antik a'!

Ketten szenvedtük meg

ezt a vad románcot:

Én, ki elkövettem,

s te, ki előrántod.



CAPÁRI BALÁZS (Sümeg)

Prológus

Egy napsugaras tavaszi reggelen érkezett. Kócos barna hajával bebújt mellém az ágyba, ujjai, mint ezernyi vízcsepp végigszaladtak hátamon, majd a szeméremdombomon kötöttek ki. Miközben a tavaszi szellő meglengette a zsalugátereket, és friss szénaillatot hozott magával, furcsa kettősség járta át gondolataim. Egyrészt arra gondoltam, hogy ezer évig elpihennék itt, és élvezném a bőrömön lefutó vízcseppeket, ugyanakkor indultam volna ezer fontosabbnál fontosabb dolgomat végezni, melyek közül már egyikre sem emlékszem, csak a vízcseppekre és a száraz virágok szénaillatára.

Ráncos bőrömön eltévednének már a vízcseppek, nemsokára elmúlok, de a szénaillat itt marad, örök mementóként, hogy fiatalok voltunk és nem nyomta vállunk az évek alatt rárakódott bölcsesség. Nem aggódtunk az élet dolgai felől, naivan azt hittük, hogy minden íz és érzés csak a miénk, és ez így is marad örökre.

Még ma is élesen él bennem az a hófödte éjszaka. Azt hiszem soha életemben nem láttam olyan tökéletes fehér inget. Minden ránca, minden éle egyszerűen a helyén volt, és egy épp megfelelő őrangyalt zárt magába, aki magasan emelt ki az épp aktuális hullámvölgyből. Emlékszem, ahogy egymás szemében csillogtunk...tökéletesek voltunk. Tökéletesek, mert tökéletesnek festettük meg egymást, és egyből magunkba szerettünk. Még ma is tökéletes a kép, mert nem fakította és nem mázolta át semmilyen hétköznapi önzés. És ez mindent elmond a szerelemről.

Vörösboros mámorban szaladtunk a régi kolostor kőbástyája mögé, hogy bepótoljuk eddigi életünk összes elmaradt ölelését és csókját. Vad gyöngédséggel faltuk egymást, és a nyári forgatag zajos zenebonáján túl, valami cigaretta hangú francia sanzonénekesnő szolgáltatott megfelelő hangulatot harsány egymásra-találásunkhoz. Pár órát, vagy csak egy szemvillanásnyi időt töltöttünk így egymásba fonódva, már nem tudom. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt a pillanat, örök emléket hagyva maga mögött.

Elkövettem azt a hibát, amit a legtöbb párkapcsolatban élő ember elkövet egy idő után. Megpróbáltam az Ő szemével nézni magam, és a látvány kiábrándító volt. Lassan pásztáztam végig magam, mentesülve minden saját magam iránt érzett elfogultságtól. A külcsíny nem rémített meg, még ennyi idő után is jó formában voltam, de amint megláttam magam mindennapi teendőim közepette, ahogy megláttam, hogy megyek el mellette, vagy hogyan és hányszor érek hozzá, nagyon meglepődtem. Ennyire unalmas vagyok? Hova tűnt a tűz a szememből? Hová kopott el a pár éve még mindent elsöprő lendület? Egyből arra vágytam, hogy jöjjön valaki, aki elűzi ezt az unalmas frátert és visszaadja a lendületet... hisz egykor mindenkinél többre voltam képes, és szánakozva néztem azokra, akikké most váltam...



Virág helyett, mert én ilyen vagyok...


Tengervíz mossa homokba fúródott bőröm,

Szikla arcomon nem látszik bánat és öröm,

Keselyű szaggatja megláncolt húsom,

Süllyedő emlékink a part felé húzom,

De messzire sodródik, elnyelik a habok,

Fáklya vagy kedvesem, s én Prométheusz vagyok!

Hangod elaltat, erőm veszi öled,

Filiszteus karok húznak el tőled,

De szerelmed megvakít, illatod gúzsba köt,

Tegnap még felemelt, holnap a mélybe lök.

Ránk dől a világ, bár oszlopai nagyok,

Delila vagy kedvesem, s én Sámson vagyok!

Válladba harapva magányom körbevesz,

Félig valóság, félig meg álom ez,

Feléd, vagy tőled titokban menekül,

Bennünk a napkelte örökre elkerül,

Hattyú szárnyad csak éjszaka ragyog,

Odette vagy kedvesem, s a Herceg én vagyok!

KÓSA GABRIELLA (Budapest)

Érezted már?

Érezted már, hogyha rád néz, megremeg a lábad?

Megszólal és azt gondolod, a csodák rád várnak!

Arcát, haját lágyan simogatni szeretnéd,

ránézel és elfog a vágy, hogy testestől-lelkestől

egyszer az övé légy.

Érezted, hogy minden virág az ő illatát juttatja eszedbe?

Minden egyes érintése villámként nyilall szivedbe.

Hogy mindig süt a nap, ha ott van melletted,

s nincs az a bosszúság, mi elvehetné kedved.

Érezted, hogy bármit is mond, helyesnek itéled?

Vele örülsz, vele nevetsz, egy nyelvet beszéltek.

Senkitől nem félsz, ha ő fogja a kezed,

egy burok vesz körül, mikor ott van veled.

Ha odahajol hozzád, szaporán ver szived.

Érezted, ha rád néz, szeméből melegség

a szivedbe árad?

A hangod elakad es a szád kiszárad.

Máskor meg nincs vége a szóáradatnak,

mesélsz és hallgatod és együtt kacagtok.

Érezted, mennyire feszit a büszkeség?

Lelkednek szűk a tested, mert ő az, ki veled van,

Ő áll itt melletted.

Kitárod a szived, titkaid megosztod,

iszod a szavait, gondjait megoldod.

Érezted, ha tudod, hogy másnap találkoztok,

hogy elvarázsold őt, ez az összes gondod?

Az utcán is végig tánclépésben mennél,

Nem is mennél, futnál, vagy inkább repülnél,

hogy minél hamarabb hozzá odaérjél.

Senki mellett magad olyan jól nem érzed,

Kivánod, bár sose lenne vége az estének.

Szivesen megleped sok kis aprósággal,

milyen boldoggá tesz egy gyertyafényes,

meghitt vacsorával!

Érezted már, vele mindig boldog lesz a holnap?

Tervezel, álmokat szövögetsz dalolva,

Azt gondolod, álmod vele, csakis vele válik majd valóra.

Érte szembeszállsz ha kell, az egész világgal,

követnéd bárhová, semi nem köt össze már a valósággal.

Érezted, ha mással látod, rögtön sirni tudnál?

S ha csalódsz, aludni már meg sem próbálnál.

Ha nem szépen szól hozzád, azt is megbocsátod,

s ha napokig nem látod, borúsabbnak érzed az egész világot.

S ha elveszik tőled, haragod felváltja az izzó gyűlölet!

Néha-néha talán még azt is megérted,

szerelemféltésből embert miért ölnek?

És ha egyszer mégis végleg távol marad,

Szó szerint szivednek egy hurja elszakad.

Néha olyat teszel, mit magad sem értesz,

ami ellene szól minden józan észnek.

Egy érzés irányit, néha sejted, érzed.

Mégis hagyod neki, hogy uralkodjon rajtad,

mert sokkal jobb érzés, ha szivedre hallgatsz.

S hogyha eljön a nap, mikor eggyé váltok,

ketten egyként szemlélitek a világot.

Érzitek a másik minden rezdülését,

és birtokoljátok boldog ölelését.

Ha átélted mindezt, jól zárd a szivedbe,

mert nem mindenkinek adatik meg

az a nagy szerencse,

hogy e nemes érzés: úgy hivják, szerelem,

néha a pokolba, de legtöbbször mégis

az egekbe repitse.

**//**

TÓBIÁS ZSUZSANNA (Imrehegy)

Romok

Volt egy kis váram,

Hová mentem, mikor kellett,

Egy menedék, ami mindent jelentett.

Csillogott, fénylett,

Ez volt a legszebb,

De mint minden a múltba veszett.

A vár, mi oly' stabilnak tűnt,

Omladozott, meggyengült,

Megtámadták, és porba dőlt.

Nem akartam elhinni,

Nekem olyan volt, mint régen.

Becsaptam magam, azt hittem majd megmenthetem.

Újra építettem,

Túl gyorsan és könnyen,

Csak álljon és védelmezzen.

Gyönyörű, díszes lett,

Nagyon valódi,

Szinte mindenkinek hagytam meglátni.

De a falai állátszóak voltak,

Jobban megnéztem,

Láttam, hogy mást is csábítanak.

Velem a Vár játszott,

A lány a Várral,

Elvesztettem mindent egy rossz pillantással.

Ha ma arra sétálok,

Előttem zárva a kapu,

Minden turista számára látogatható.

Csak a gyenge,

Dacos falak állnak,

És már nem engem várnak.

Csak megfogtam a téglát,

És perzselte a kezem,

Látni sem akart engem.



Álmok temetője

Gondolkoztál e már azon, hogy milyen lehet

Az álmok temetője?

Hogy hány szív lehet annak állandó vendége?

Tudod-e, hogy a te szíved milyen sűrűn jár

Oda?

Tudod-e, hogy melyik fejfát látogatja újra

Meg újra?

Tudod-e, hogy azok a sebzett szívek, akik

Egy fejfához járnak,

Előbb-utóbb egymásra találnak?


A legszebb hajnalom

Úgy sodródtál életembe,

Mintha mindig részed lett volna benne.

Úgy költöztél szívembe,

Mint ki régen látott otthonába jönne.

Nem kellett féltened lelkednek fájó titkait,

Tudtad, hogy nálam jó helyen lakik.

Tanácsot kaptál bizalmadért cserébe,

S nem árultam ki bánatod senki kedvére.

Minden percben egyre jobban hiányzott a hangod,

Vártam, hogy napod minden terhét vállamra hajtod.

Letehetted nálam az összegyűlt kőhalmod,

Hogy másnap új erővel folytasd kalandod.

A sok nehéz törmelék, mit itt hagytál nekem,

Pihekönnyű szárnyakká épültek bennem.

S repülni tanított, mikor nem voltál velem,

Egy szót susogott folyton,ez a :szerelem.

Nem hallottam halk szavát, hisz csak suttogott,

Csak éreztem valami bennünk megváltozott.

Volt, hogy egymáson szemünk furcsán kalandozott,

Nem mondtuk ki, de fiatal barátságunk elkárhozott.

Neved említve selymes mosoly hullott arcomba,

S lényed beköltözött minden bűbájos álmomba.

Nem hagyott többé belefulladni magányomba,

Fényárt hoztál minden szürke alkonyomba.

Egy este álltunk egymással szembe, a csillagokat lesve,

Testünk, léptünk a sötétben egymást kereste.

Boldogságtól és édes félelemtől szívünk szállt repesve,

Nem szóltunk, csak kacagtunk, eszünk vágyunkat legyőzte.

Innentől tudtuk, hogy ez egy örvénylő háború kezdete,

Csak azt nem, hogy megbírja- e megtartani kezemet keze.

Elkezdődött végre az édes harcunk mérhetetlen neheze,

S csak szerelmes dalokat játszott szívünk kopott lemeze.

S jött egy újabb este, egy pezsgőtől mámoros este,

Mikor már fullasztott az érzelmek tengere.

Reszkető kezemet nyújtottam remegő kezedbe,

Minden titkos vágyamat nyakadba lehelve.

Az a forró csók, amit, míg élek nem felejtek soha,

Az a még sosem érzett biztonság, drága kér karodba,

Az az édes illat, mi egész lángoló testem lázba hozta,

Azt gondoltam ez az álmaim földi otthona.

S a földre hullott káprázat nem is ért ekkor véget,

Én testemmel, lelkemmel az övé, ő pedig az enyém lett.

Szavakkal elmondhatatlan, mi hajnalban beteljesedett,

Azóta érzem, hogy én neki, nekem pedig ő rendeltetett.

Ferenczy Brigitta

A szépség


Alkonyi pír csupán a homlokod ránca
Őszülő tincseid csak szertelenség árja
Ujjaid szerződése a véget nem érő nyárnak
Épülő békéknek tükre arcod virágzása

Szempillád cirógatása a tavaszi rügynek
Hangod bársonya hullót is életre serkent
Belsőd összes apró rezdülése kincs
Szíved dobbanása menyegzőre hív

Humorod verete a keringőző komédia
Udvarlásod csintalan holdfénynek lángja
Vágyaid bolondjai ártatlan pillanatoknak
Reményed jegyese himbálózó külvilágnak

Kedélyed hulláma csak pohár víznek fodra
Türelmed forrása ismeretlenségnek titka
Szereteted képe egy kisbaba karodban
Tetteid hatása értelmed szilaj csillanása

Voltál-e gondterhelt, ütközéssel hergelt
Virrasztottál-e hajnalt, reggelt vagy éjjelt
Gyötörted-e magad kölcsönvett kórral
Nyugodtál-e könnytelen, szomorú gúnnyal

Kételkedtél-e sorsban, kutattál-e messze
Jövőnek ködje bánatként telepedett-e le
Ijedtség szorította-e bármely porcikád
Szellemed megélte-e kételyek tusáját

Ha hírnöke lehetnék érzéseid magjának
Elhinthetném valóságát hited javának
Szeretet szövedékét a szívbéli jóságnak
Fullasztó homályát a magányosságnak

Amikor először láttalak, mosolyogtál
Amikor utoljára láttalak, mosolyogtál
A kettő közt, ami volt, az maga a fény
Elcsitult vihara a süket radioaktív tél.


Ne sírj

Bár elmondhatnád, de nem teheted
Rettegett a múlt szava, ki is érthetne meg?
Tán feladás gyermekkori könnyei sulykolták?
Ölelésre nyújtó karodat durván lecsapták?

Lassan esz a hithagyás, az erő fogyása
Kapaszkodnál, de hínárt kap el fulladása
Ajtódra egy sárga cetlit ragasztasz ki, bírja
Bárki meg nem értését: ez magad hazugsága

Sorozatpofonként osztja az élet a leckét
Értetlenül állsz előtte, hisz mindent megtettél
A barlang legmélyéről denevérek sisegik
Szeretnek, de megölnek, pusztulj el, halj ki

Szerencsésnek gondolod magad a várban
Konyhában ülő arcod mégis roskad magában
A visszaszámlálás minden nap újra kezd
Hatástalanításához új és új kódok kellenek

A bombát kilökő sugallat még nincs meg
Nyomaszt a megélhetés, lefoglal a sok tett
Körülvéve sáskákkal, ki hibáid lesik
Téged nem értenek, szíved csak esik, esik

Légváraknak pukkanása, országút felégése
Zsoldosokat nem hívhatsz, nincs törvénykezése
Ha minden kidőlni látszik, és az út megreked
Ne sírj, van egy, aki téged igazán szeret

Ne sírj, a végletek csak múló pillanatok
Az örökök és sohák átmeneti dolgok
Néhány átvirrasztott éjszaka elvisz ahhoz
Nézz csak fel, ugyanúgy ragyognak a csillagok

Gördülhetnek emberi kihívások, oldhatatlanok
Helyzetek, amik akkor valahogy tarthatatlanok
De ne csak gondolkozz, higgy legalább és bízz
Őrangyalok nem bolondok, lelkük tiszta víz

Mindegy a félreértés, konokság és bűn
Ölni tudnék érte, hogy szívedben az űr
Soha ne teljen az érzéssel, milyen is a szeretet
Ahol akkor leszek, túl nagy lenne a veszteséged.

Átirat

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
Hű szolgája melankóliának mi jön s megy
Arcom csókod fűzfája, földnek magjáig ér
De bujdosó mosolyod felvidít, sarca annyi élc

Bolond beszéd gurul a számból is: a bűvölet
Nem könyv, térkép énem minden meridiánja
Fehér foltjai lépéstelen felfedezések tétovasága
Vezetem ujjad, rásimítva a büszke pontra

Elhullajthassam a pirongó virgonckodást
Csak hogy szorítsam markodba a tudást
Fullaszt minden füst mi száll körém
Nincs méltóság, minek kelleme kedvesb

Ahogy lépteid nyomán arany terem, lelkem
Elcsenve magam magamtól, veled tekereg.

KUI JÁNOS (Sopron)

Nagyszünet

Az iskola csendjét a rézcsengő hangja zavarta meg. A tanári szoba meg a folyosók benépesedtek. A gyerekek az udvaron hancúroztak. Szükségük volt a mozgásra, hogy felfrissüljenek. Árpád aligazgató várta, hogy megjelenjen Katinka. Amint megérkezett, kisétáltak a tanáriból, hogy azt a tíz percet együtt töltsék. Feltűnő volt, hogy sokszor hosszabb időre is eltűntek. Az órarendet úgy készítették, hogy arra alkalmuk legyen. Katinka vetett ágya várta őket. Az igazgató úr olyan hozzáértő férfi volt, hogy a kolléganője kitűnően érezte magát vele. Meg volt elégedve, és várta, mindig várta az ismétlést. Ha Árpád esetleg megfeledkezett, ő jelentkezett, és magával vitte. Nem messze lakott az iskolától, s minden szabad percet ki tudtak használni. Katinka özvegyasszony volt, a férje elhagyta, s el is költözött a városból. Fiáról lemondott, csak egyedül távozott, s egy közeli kisvárosban foglalta el a röntgen orvosi állást. Az elhagyott feleségnek hiányzott a férfi. Árpád személyében kiváló partnerre talált, és gyakorolták azt, amihez hozzászoktak. Most egy egész óra rendelkezésükre állt. Lyukasórájuk volt. Kortyoltak egy pohárka konyakot, s közben kezdték ledobálni magukról a ruhadarabokat, aztán összeborultak. Nem létezett más, csak ők ketten egymásnak. Árpád hátulról kezdte a behatolást. Katinka élvezte, de kérte a partnerét. "Engedd, hogy én irányítsak, neked is jó lesz"! És olyan aktust éltek át, amilyet addig soha. Betöltötte a rendelkezésükre álló órát. Úgy mentek vissza az iskolába, mintha idegenek lennének egymásnak. S ezt úgy gyakorolták hosszú évekig. Katinka a fiát tartotta szeme fényének. Gondosan nevelte, és kiváló művészettörténész lett belőle. Az édesanyja büszke volt rá. Csakhogy fekete folt volt az életén: alkoholistává vált. Nem Árpádra volt szüksége, hanem a pálinkára. Minden szünetben azért ment haza, hogy pótolja az alkohol gőzét. Az igazgató javasolta, hogy állítsanak színpadra egy színvonalas színdarabot. Ő vállalta a rendezést, de kérte Katinka szakmai tanácsait. Elkezdték a próbákat. Árpád felvonultatta a legszebb nőket. Kálmán felesége, Virág is Köztük volt. Árpád rideg távolságban tartotta magától. De úgy viselkedett Kálmánnal, Virág férjével is. Őt aztán nagyon nehezen tudta elviselni Árpád, pedig kollégák voltak az egyetemen, s a kihelyezésükkor ugyanabban a megyében jutottak katedrához. Árpád Dombródon, Kálmán Völgyesen. Több évig voltak a falusi iskola tanárai. Árpádnak hamar a hóna alá nyúltak, és bevitték a megyeközpontba, ahol rövidesen az iskola aligazgatója lett. Kálmán a régi almamáterében szeretett volna dolgozni, de mindig meghiúsultak vágyai. Legutóbb éppen Árpád szimpátiája akadályozta meg a biztosnak tűnő lehetőséget. A volt férje megfenyegette a főnökséget. "Ha a feleségének nem adnak katedrát a városban, akkor ő otthagyja a kórházat. S annak igen nagy súlya volt, mert ő egyetlen röntgenorvos volt a városban. S az első adódó katedrát Katinka kapta meg. Azután az orvos csak elment a városból. Akkor kezdődött közöttük, nem a szerelmi, hanem a szexuális kapcsolat. Árpád azután teljes lekötelezettje volt Katinkának. Minden úgy történt, ahogy ő akarta. Ennek fogható bizonyítéka volt az igazgató esete Kálmánnal, akinek leépítették a katedráját, és a város szinte minden iskolájában hoztak össze egy normát. Katinkának, ugyanakkor, több mint fél katedrát jelentő órája volt pluszban. Kálmán megkörnyékezte az igazgatót, és kérte azokat az órákat. Lehajtotta a fejét, és sunyi módon annyit mondott. "Katinkának szüksége van a jövedelemre, amit azok az órák jelentenek. Egyedül neveli a fiát, s a pénz, amit az órákért fizetnek neki, szükséges pótlék számára". Kálmán nem folytatta. Tudta, hogy honnan fúj a szél. Virág is katedragondokkal küzdött, de őt senki nem támogatta, hogy megoldódjanak. Neki hosszú éveken át ingáznia kellett a környék iskoláiba. S mikor attól megszabadult, abba az iskolába helyezték, ahol az aligazgató volt az úr. Virágra rá se nézett, egyetlen szót sem váltott vele. Az ő helyzete volt a legnehezebb. Kálmán súlyosan megbetegedett, szinte nem tudott magáról. Mindvégig odaadóan, gondosan ápolta. Kitartott mellette. Akkor is ők voltak boldogabbak, mint Árpád meg a felesége, akit erősen kínozott a féltékenység. Kálmán követte a színjátszók munkáját. A próbákon is ott volt, s az előadást is megnézte. Mint mindig, akkor is Virágon csüngött a tekintete. Ott ült fent, a karzat bal sarkában, és csak Virágot figyelte. Akkor is tapsolt, mikor nem kellett volna, s azzal magára hívta a közönség figyelmét. A nézők ráismertek volt tanárukra. Az előadás után az igazgató magához hívta Katinkát, hogy együtt emlékezzenek a csodálatos órákra. Virág akkor csak Kálmánt követte, őt szerette. Más asszonyra nem gondolt, Virág volt az egyetlen. Kálmán nem rendelkezett olyan szexuális erővel, mint Árpád, de jól érezték magukat együtt. Kálmán haza utazott. Az állomásban Andrással, volt egyetemi kollégájával találkozott, akinek kiváló memóriája volt. Felsorolta Virág összes kitüntető nevét. Aki olyanokat is kapott bőven. Kálmánról pedig nem kellett mondania semmit. Feszültté vált a viszony közöttük. Árpád biztosan tartotta az igazgatóságot, Kálmánt meg kezdték követni az állambiztonsági szervek. És, meglepetésre, le is tartóztatták. Elkezdődött a bírósági tárgyalás. Árpádot tanúként rendelték be. Kettőjük között kezdődött a vita. Kálmán keményen fogalmazott. "Az én érdemeimet mindig neked ajándékozták. Te érvényesültél, én pedig éltem az ismeretlenségben", Árpád beismerő vallomást tett. " Úgy volt, és most is úgy van, ahogy mondod. De mentségemre legyen: a főnökeimnek tetszett, amit csináltam. Sok mindent a magam foglalkoztatására, s nem azért, hogy érte kitüntessenek. Persze, az is velejárt, és én elfogadtam. Nekik tetsző jófiú maradtam". "Akar még mondani valamit?- kérdezték. Ha egyéb nincs, ennyi elég, s azt hiszem, őszinte volt" fűzte hozzá a bíró. Akkor megjelent a kommunista nyomozó. Külön kihallgatásra hívta Kálmánt. Figyelmeztette, hogy az államellenes propagandáját fejezze be! "Mi ezután is követjük, megfigyeljük a viselkedését. S ha nem változik, ismét elő kell állítanunk, s akkor nem ússza meg ilyen könnyen"! Közben-közben egy-egy viccet is megengedett magának. Kálmánt szabadon engedték, de a felek viszonyán nem változtatott. Kerülték egymást. Árpád kapcsolata Katinkával nem változott. Rendszeresen találkoztak a forró szerelem fészkében. S akkor ez már nem volt titok Árpád felesége előtt. Próbálta megakadályozni, de sikertelenül. Árpád nem tudott lemondani a testi gyönyörről. Ha valamilyen oknál fogva néhány napig nem találkozhattak, levélben ömlengett Katinkának arról a csodáról, melyet az ágyban tőle kap. A hűséges szerető meg Virágnak, Kálmán feleségének olvasta el belőlük a legpikánsabb részleteket. Katinka jól tudta, hogy otthon a családban egyre feszültebb a hangulat. Kifelé szépet mutattak ugyan, de otthon, a családban egyre több volt a veszekedés. A féltékeny asszony végül elérte, hogy távozzanak az országból. S egy szép napon úgy tűntek el a városból, hogy a közelebbi barátok is csak hetek múlva tudták meg a hírt. Árpád ismét megmutatta írói vénáját Levelekben udvarolt tovább Katinkának, művészien fogalmazott mondatokkal. "Gyönyörű emlékem vagy, és az maradsz - írta levelében. Te voltál az egyetlen igazi nő az életemben". Neki magának is tetszettek azok a levelek. Sokszor újraolvasta őket. Olyankor benéztek hozzá a szelíd napsugarak. Odafordult feléjük, szembenézett velük. Kihajolt az ablakon, s tekintete beleveszett a jól ismert messzeségbe.